Tom egész nap nem keresett. Abban biztos voltam, hogy Bill megmutatta neki az újságot, de ezek szerint őt hidegen hagyta a dolog. Ahogy teltek az órák, egyre nyugodtabb lettem és elkönyveltem magamban, hogy Tomot nem érdekli ez az egész. Elégedett mosollyal az arcomon parkoltam le a házam elé, hiszen Bill megint alul maradt. Sajnos a győzelmi örömöm nem tartott sokáig. Ahogy belenéztem a visszapillantó tükörbe, megláttam, hogy Tom kocsija is itt áll. A mosoly lefagyott az arcomról, helyette egy gombóc nőtt a torkomban. Próbáltam nyugtatni magam, hogy csak meg akart lepni valamivel, de be kellett látnom, hogy ez még normális körülmények között is elég valószínűtlen.
Vettem egy mély levegőt és kiszálltam a kocsiból. A hétvégi rossz időnek már nyoma sem volt, a nap kitartóan sütött, pedig ebben a pillanatban talán rosszabbul éreztem magam, mint vasárnap. Tommal rengeteget veszekedtünk és vágtuk át egymást mostanában, de nem akartam elveszíteni őt. Tegnap azt hittem, hogy végre mindent rendeztünk, erre most tessék... Egy idióta újság, na meg persze Bill. Komolyan megijedtem attól, hogy egy újabb átverést -még ha csak félreértés is -nem bír el a kapcsolatunk vagy csak simán Tomnak elege lesz. Ismertem már, pontosan tudtam, hogy milyen hirtelen fel tudja kapni a vizet és ez soha nem vezetett semmi jóra.
Félve nyomtam le a kilincset és a lehető leghangtalanabbul léptem az előszobába. A tévé hangfoszlányai kihallatszottak a nappaliból és az egész házat popcorn illat lengte be. Biztos itt van már egy ideje és úgy döntött, érvényesíti az "érezd magad otthon" kijelentésemet. Igaz, hogy azt évekkel ezelőtt mondtam, de kit izgat?
Levettem a magassarkúmat és bementem a nappaliba. Jobb előbb túlesni rajta, ha már elkerülni nem tudom ezt a beszélgetést.
Tom a kanapén feküdt, ölében a popcornos tállal. Elmélázva nézett ki az ablakon, miközben ujjaival a térdén dobolt.

-Szia. -köszöntem csendesen, mosolyt erőltetve az arcomra

Tom összerezzent, majd felült a kanapén és a tálat az asztalra tette.

-Hello. -mondta érzelem mentesen

-Mi újság? -kérdeztem még mindig megjátszott vidámsággal a hangomban, de amint kimondtam, rájöttem, hogy talán nem ez volt a legmegfelelőbb szóhasználat

-Hát újság az van. -válaszolt kimérten és elsötétült tekintettel nézett az asztalra

Követtem a pillantását és azonnal megláttam a -gondolom Bill által hozott -kicsit gyűrött újságot.

-Figyelj, ez... -kezdtem hadarva magyarázkodni, de félbeszakított

-Megint átbasztál?

-Tom, én...

-Csak válaszolj. Egy igen vagy egy nem, ennyit akarok tudni és kész.

-Az a kép még azelőtt készült, hogy szakítottam volna vele.

-Ha magyarázkodni kezdesz az már rég nem jó... -motyogta inkább magának, majd hirtelen felállt és távozni készült

-Most csak úgy lelépsz?! -szóltam utána

-Miért, mégis mit csináljak? -kérdezte keményen, de némi kétségbeesés vegyült a hangjába -Nyeljem le, hogy egész Németország rajtam röhög?! Talán hagynom kéne, hogy a csajomat más pasik csókolgassák?? -egy pillanatra elhallgatott és dühösen nézett maga elé - De tudod mit? Sokkal jobban fáj a tudat, hogy lehet, hogy nem én vagyok neked az egyetlen. Hogy feleslegesen küzdöttem érted, mert lehet, hogy mást szeretsz... De áhh... miket is beszélek?! -rázta meg a fejét -Csak nem tudom mit higgyek.

Láttam rajta, hogy saját magával is vitatkozott. Pontosabban az érzéseivel. Utálta kimutatni őket, mindig igyekezett a férias, macsó álarc mögé rejteni az összeset. Nem tudom, hogy alapból ilyen vagy csak a férfi büszkesége nem engedi, hogy kitárulkozzon. De sose nyílt meg előttem úgy igazán. Ha komoly dolgokról beszélgettünk általában elkezdett viccelődni, vagy rögtön elterelte a témát. Most először hallottam tőle, hogy mit érez igazából, és úgy láttam, még ő is megijedt ettől.

-Tom, én csak téged szeretlek. -néztem rá és közelebb léptem hozzá, de ő kitartóan fixírozta a szőnyeget

-Mint mondtam, nem tudom mit higgyek Carla...

Gyorsan rám pillantott, aztán kisietett a házból. Az ablakból még láttam, ahogy idegesen kivágja a kocsi ajtót, majd elhajt.
Lerogytam a kanapéra és nagyot sóhajtottam. Utáltam, hogy valaki mindig beleavatkozott a dolgainkba, utáltam, hogy sose tudtuk normálisan megbeszélni a dolgokat és utáltam magamat, amiért a szakítás után egyből Lucas karjaiba futottam.
Tudtam, hogy itt még nincs vége semminek, mert mi csak több részletben vagyunk képesek beszélni ilyenekről, de rettegtem attól, hogy ezúttal akármennyit is beszélünk, elveszítem Tomot.

Folyt.Köv.